Az ünnep varázsa

Deres az ablak és havas a táj,
A holnap hoz el minden új csodát.
Az otthon melegét, a szeretet tengerét,
A fényektől szikrázó fenyőfa ezer meséjét.
Izzik a fényszóró, zeng a harang,
Szállnak az angyalok a felhők alatt.

Homokból építs ma álomvárat,
Higgy, tárd ki a szíved, és valóra válhat.
Ahogy a csillagok ragyognak a sötét égen,
Úgy reményt is találsz a szürke éjben.
Család, barátok, néhány szép szó, egy ölelés,
Másra nincs is szükség a szeretet ünnepén.

Irázi Mónika 9.a

Karácsonyi jótett

A hideg szél végigsüvített az utcákon a tél közeledtét jelezve. Az emberek kabátjukat összébb húzták, és ha tehették betértek egy meleg helyiségbe. Az utcán alig jártak az emberek. Csak egy férfi maradt ott a kislányával újságot árulni. Mindkettőjük szegényes öltözetben volt, a lány nagyon fázott, megpróbált minél közelebb bújni apjához. Az arcuk piros volt, orrukat már kicsípte a hideg. A mai újságok nem mentek olyan jól, mint szoktak. Ez érthető is volt. Ezek a papírhalmok egyre több rossz hírt közöltek. És senki sem akart karácsony közeledtével borongós hangulatba kerülni.

– „Elhunyt Poroszkai úr felesége!” – olvasta fel az apa a címlapon szereplő cikket, szomorú sóhajokat hallatva, hogy már megint egy rossz hírt közöltek a címlapon.

– Ki az a Poroszkai úr papa? – kérdezte a lánya apja kabátját húzogatva. És a kislány mintha csak megidézte volna, az utca másik végéről egy másik férfi tűnt fel talpig feketében, kezében egy nagy dobozt tartva, mellette némán ballagó fiával. A férfi arca nyúzott volt, fáradt, a kisfiú szeme vörös, duzzadt, látszott, hogy sokat sírt. Kalapjuk a legdrágább boltból való volt, ruházatukat a legjobb szabóval készíttethették. Vérbeli nemeseknek látszódtak. A lány befejezte a kérdezősködést, lehajtotta fejét, hirtelen sokkal érdekesebbnek találta a kopott cipőjét. A gyászoló család az újságárushoz sétált.

– A mai újságból legyen szíves! – kérte a férfi.

– Biztos ebben uram? Nem a jóságot hirdetik mostanság.

– Igen, biztos. Hisz tudja, az élet hoz jót s rosszat; a rossz lehúz, a jó felemel. Kérdés az, hogy magunk mit tartunk a szemünk előtt.

A kislány csillogó szemmel nézett apjára, akinek a mai napon először mosolyra húzódott a szája. Kivett egy újságot és odanyújtotta. A férfi ki akarta fizetni, de az újságárus nem fogadta el a pénzt.

– A bölcsessége és a végtelen derűlátása elég fizetség volt számomra – válaszolta mosolyogva.

– Lemondana a fizetségről egy égből kapott mondatért cserébe? – kérdezte meglepődötten a férfi.

– A boldogság nem a fizetségből jön. Elég, ha az élet jó oldalát nézzük, azt, amit adott, nem azt, amit akadályként állít elénk. És ön ezt most eszembe juttatta…Köszönöm! – mondta vidáman az apa, majd átkarolta kislányát.

– Akkor legalább fogadják el ezt tőlem – mondta a férfi, majd lerakta a dobozt. – Én is köszönöm a maga kedvességét – és kalapja felemelése közben tovább is mentek.

A kislány kíváncsian nézte a dobozt, majd apjára nézett. A férfi természetesen bólintott az engedélyt megadva arra, hogy kinyissa azt. A lány felpattant apja mellől, és a dobozhoz sietett. Amikor meglátta, mi van benne, elkezdte húzni a férfi kabátját, hogy ő is nézze meg. Miután beadta a derekát és belekukkantott, nem hitt a szemének. A nagy papírdoboz tele volt tartós étellel és ruhákkal. Amikor az apa a férfi után akart kiáltani, ők már eltűntek. Mintha varázslat történt volna, olyan hirtelen köddé váltak. A férfi meglepődött, de nem volt ideje ezen gondolkodni, mert a leánya már húzta is az otthonuk felé. Aznap a család boldogan ünnepelt együtt, hogy hálát adjanak az életnek. Hisz az hozhat jót, s hozhat rosszat. De a boldogságot, ha akarja se tudja elvenni akkor, ha valakinek jobbá tesszük a napját. És ezt a két férfi is nagyon jól tudta.

Kerekes Anna 10.e

Egy hét karácsonyig

Köd gomolygott a városban. Az emberek többsége kis csapatokban vagy magányosan, de járta a boltokat karácsonyi ajándék után kutatva. Én sem egyedül csatangoltam. Kétéves, hűséges nőstény cicám is velem tartott a karácsony előtti tortúrámra.

A macskámat Mistnek hívják, ami angolul ködöt jelent. A bundája fehér, az orránál és a mancsainál szürke foltokkal. Két éve kaptam egy idős nénitől, akivel egy bérházban lakom. A nénit Irénkének hívják. Mist nála született, de Irénke már nem tudott róla is gondoskodni, ezért nekem adta. Irénkével mióta ideköltöztem az egyetem miatt, jó a kapcsolatom. Kedves nő. Néha segítek neki takarítani, cserébe néha főz vagy süt nekem valami finomat. A saját korosztályomból valahogy nincs túl sok barátom. Néha zavar, ezért gyakran érzem úgy, hogy nem érek sokat. Mióta Irénke és Mist része az életemnek már nem érzem magam olyan magányosan ebben a világban. De akármilyen karácsonyi hangulatot kölcsönöz ez a két szoros barátságom, még mindig nem érzem magam teljesnek. Jó lenne egy velem egyidős haver és egy kedves, megértő barátnő. Én az a tipikus magas, festett hajú, ajak piercinges, feketében járó emos fiú vagyok. Teleki Nimródnak hívnak, és éppen egyetemi éveimet töltöm Budapesten. A szüleim eredetileg albérletbe kiadott panellakásában lakom. Néha úgy viselkedek, mint egy depressziós, néha úgy, mint egy rendes egyetemista, néha úgy, mint egy boldog és kedves emos, néha pedig úgy, mint egy ötéves bőgőmasina kislány.

Éppen egy Mekibe akartam bemenni. Megszokásból nyitottam ki magam előtt az ajtót Mistnek, de a macska kutyát megszégyenítő okossággal leült az ajtó sarkában.

– Ha megvársz, hozok neked valamit – mondtam, és bementem az épületbe.

A pultnál egy fiatal lány állt. Unott hangulatban nézegette a telefonját. Ha jól láttam, éppen valamelyik K-pop banda TikTokjait nézegette. Valahogy nem szeretem se a K-popot, se a TikTokot. Egy magamfajta emos nem nagyon csüng a neten.

– Szia! – köszöntem.

– Szia! – köszönt vissza.

A telefonját a farzsebébe süllyesztette, mintha a munkaidő kezdete óta ott lapult volna.

– Mit adhatok, cuki fiú? – kérdezte, miután rendesen végigmért.

A cuki fiú meglepett. Először azt hittem, hogy bejövök neki, de aztán leesett, hogy valószínűleg csak az unalmas munkaidejét akarja velem feldobni.

– Ha ismernél, nem cukiznál le. A lelkem olyan, mint egy démoné, cicafül – közöltem vele a véleményem.

– Pedig egy jó csókért ingyen adnám, amit kérsz – mondta.

Nagyon unatkozhat, de én ennél keményebb vagyok.

– Egy sajtburger lesz 5 darab McNuggetssel, a rendes áron, csók nélkül – válaszoltam.

– És mi van, ha nem adom oda?  – kérdezte, és közelebb hajolt hozzám.

– Szólok a főnöködnek vagy veszek valahol máshol. Tudod, nagyra értékelem az érdeklődésed a sminkem iránt, de nem szeretem, ha bejönnek a személyes terembe – mondtam, és egyet hátrébb léptem.

A csaj vette a lapot, és végre megcsinálta a rendelésem.

– 850 forint lesz – mondta.

Kifizettem, és egy köszönés kíséretében távoztam.

Mist az ajtó előtt várt. Megsimogattam, majd elindultunk hazafelé. Nem laktunk messze. Mindössze 15 percnyire attól a Mekitől. Beértünk abba az utcába, ahol a lakásomnak helyet adó bérház állt. Egy úttesten kellett volna csak átkelnünk. Én mentem elöl, Mist pedig néhány lépéssel lemaradva követett. Már majdnem átértem, amikor a hátam mögött pár centivel valami hatalmas erővel elszáguldott. Néhány velem egyidős fiatal által vezetett autó volt az. Talán 150-nel mehettek. Először csak ösztönből fordultam meg, de aztán megláttam Mist vérző testét az aszfalton. Néhány másodpercig lesokkolva álltam, aztán pedig odarohantam a macskához. Felvettem. Éreztem, ahogy a meleg vér rám folyik. Futni kezdtem. Talán gyorsabb voltam, mint azelőtt bármikor. Nem tudom mennyi idő alatt, de elértem egy állatorvosi rendelőt. Berontottam az épületbe. Az orvos a recepción álló nővérkével beszélgetett.

– Doktor úr! – kiabáltam.

Az orvos rám nézett.

– Kövessen! – mondta.

Én követtem.

Bementünk a rendelőbe. Mistet leraktam a szoba közepén álló asztalra. A doktor úr elkezdte tapogatni Mist testét a hasa és a mellkasa körül. Meghallgatta a szívverését, és megnézte az oldalán lévő vérző sebet.

– Ugye jobban lesz? Nem fog meghalni? Újra egészséges lesz? – kérdeztem kétségbeesetten.

Nem akartam elveszíteni. Most még nem. Nem tudom, hogy élnék nélküle. Szinte teljesen egyedül. Évezredeknek tűnt, mire az orvos válaszolt.

– Sajnálom – mondta végül a doktor úr.

A szememből előtörtek a könnyek. Láttam, ahogy Mist próbálja összeszedni magát miattam, de sikertelenül. A könnyek kezdték elmosni a reggel felkent fekete szemhéjfestékemet.

– El kell altatnunk. Sajnálom – próbált megnyugtatni.

– Nem lehet megmenteni? – kérdeztem utolsó reménnyel.

– Nem sokat tehetünk érte. Rengeteg vért vesztett, a bordáinak nagy része eltört, és több fontos szerv is károsult. Ha ezek a problémák külön-külön jelentkeznének, műtétekkel meg tudnánk oldani, de együtt… Nagy valószínűséggel belehalna a műtétekbe – magyarázta az orvos.

Számomra összetört a világ. Meg fog halni. Soha többé nem láthatom majd. Ezeknek a gondolatoknak a sötétsége marcangolta a lelkem. Végül kínomban nyögtem ki a könnyeimmel küszködve:

– Altassa el.

– Rendben – mondta az orvos, és elment megkeresni az altatáshoz szükséges szereket.

Én közel hajoltam Misthez és simogatni kezdtem.

– Ne aggódj, már nem fog sokáig fájni. El fogsz aludni. Így döntöttem. Ugye nem bánod? Majd jobb lesz. Kérlek, Mist… Mondd, hogy boldog vagy! – suttogtam kínomban.

Mist a tenyeremhez nyomta a fejét, és dorombolni kezdett. Hogyan lehet ilyen kedves hozzám, azután, hogy miattam fog meghalni? Az orvos az injekciós tűvel felszívta az altatóanyagot. Kérdőn rám nézett.

– Mehet? – kérdezte.

– Igen – bólintottam.

A doktor úr beleszúrta a doromboló Mistbe a tűt, majd elkezdte befecskendezni az anyagot. Mist abbhagyta a dorombolást, majd becsukta a szemét, és lehajtotta a fejét. Én simogattam. Láttam, ahogy megnyugszik. Lassan leállt a légzése, majd a szívverése is. A szememből most már gátlás nélkül folytak a könnyek. Az orvos beletette Mist testét egy dobozba.

– Temesse el, megérdemli! Viszontlátásra! – mondta az orvos, és eltűnt a rendelő raktárában. Én megfogtam a dobozt, és elindultam haza.

Mire kimentem, besötétedett. Útközben a hó is elkezdett esni, mintha minden Mistet siratta volna.

A háznak, amiben élek van egy kicsi, közös udvara. Itt helyeztem Mistet örök nyugalomra. Borzasztó, de egyben leírhatatlan érzés volt eltemetni.

Másnap reggel 6 órára mentem dolgozni a közeli pékségbe. Itt vállaltam diákmunkát némi fizetésért cserébe. Amikor odaértem, a munkatársaim szokásosan és természetesen vidáman üdvözöltek.  Én próbáltam minél vidámabbnak tűnni, mert nem akartam elmondani, hogy mi történt, hiszen ők csak munkatársak.

Délután felhívtam a szüleimet. Elmondtam nekik, hogy Mistet elgázolták, és hogy alig vannak barátaim. Meséltem nekik Irénkéről is, hogy ne aggódjanak annyira. Anya természetesen elkezdett pánikolni, hogy depressziós vagyok, és emiatt öngyilkos leszek. Próbáltam megnyugtatni, hogy semmi baj, de ő szólt egy budapesti pszichológus ismerősünknek, aki beírt egy csoportterápiára. December 18-ára kaptam időpontot. Sajnos elég messze lesz a lakásomtól, de el kell mennem, mivel anya már átutalta a terápia összegét, és nem akarom, hogy a pénz kárba vesszen.

18-a egy keddi nap volt. Szerencsére az egyetemen már tartott a téli vizsgaidőszak, így 10 órára elmehettem a terápiára. Metróval mentem, hiszen így tudok leggyorsabban odaérni. Útközben azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen milyen hülye problémám van. Meghalt a macskám, és mivel valami hihetetlen módon nincsenek barátaim, csoportterápiára megyek, rendes problémákkal küzdő emberek közé.

9:45-re egy igényes, kertes házhoz értem. Mivel más ötletem nem volt, így becsengettem. Egy hosszú, barna hajú nő nyitott nekem ajtót.

– Jó reggelt! – köszöntem.

– Szia! Debreceni Miklós? – kérdezte.

– Nem. Teleki Nimród.

– Bocsánat. Gyere be – mondta.

Én bementem, és követtem a nőt, aki egy várószerűségbe vezetett.

– Ülj le nyugodtan. Próbálj meg ismerkedni, hiszen azért vagy itt – mondta és elviharzott. Én egy kicsit megszeppenve, de körbenéztem. Láttam egy fogast, amire felakasztottam a kabátomat, majd leültem egy székre. A váróban rajtam kívül volt egy velem egyidős fiú és két lány. A srác egészen jófejnek tűnt. Hatalmas meglepetésemre a fiú megszólalt, méghozzá egy kérdést intézett, ráadásul hozzám.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezte.

– Hosszú történet – válaszoltam.

– Az én történetemnél nem hosszabb. Amúgy meg… Van időnk – mondta.

Valahogy magamra ismertem benne.

– Nincsenek rendes barátaim. A macskám volt az egyetlen közel álló lény az életemben, de őt elütötte egy autó. A szüleim aggódnak értem, ezért beírattak ide egy alkalomra – meséltem.

– Sajnálom a cicádat. Kíváncsi vagy az én történetemre? – kérdezte.

– Igen. És kösz az együttérzést – mondtam.

– Én sem kaptam valami sok együttérzést az élettől. Először a zenébe menekültem. Megtanultam dobolni, és csatlakoztam egy bandához. Ezzel együtt elkezdtem határok nélkül enni. De aztán a bandám feloszlott, és az eddigi boldogságfelhő szertefoszlott. Elhagytak a barátaim, én pedig észrevettem az elhízott testem. Anorexiás lettem, és mire észrevettem, már a kórházban feküdtem egy infúzióval a karomban. Egy éve kerültem ki onnan, és azóta próbálom rendbe hozni az életem – mondta. Neki normális problémája van nem úgy, mint nekem.

– Hogy hívnak? – kérdeztem.

– Egri Zoltánnak, de a bandatársaim csak Jacknek hívtak, szóval Jack – mondta és kezet nyújtott.

– Teleki Nimród, becenév nélkül – válaszoltam, és viszonoztam a kézfogást.

 

A terápia egész jól sikerült, és Jacket is megismertem. Ezután elmentünk forró csokizni. Jack elmondta, hogy lakást keres. Én felajánlottam, hogy beköltözhet hozzám, ha fizeti a számlák felét. Ő igent mondott, és már karácsony előtt beköltözött. Viszont az élet nem lett olyan gondmentes egyről a kettőre. Irénke bejelentette, hogy el fog költözni egy idősotthonba, valahova, egy Miskolchoz közeli faluba. Azt mondta, hogy már érzi, hogy öreg, és nem szeretne ilyen távol meghalni a lányától, aki abban a faluban él. Én ezt is megsirattam, hiszen nem fogunk tudni sokat találkozni. Jackkel persze valamennyire könnyebb volt azt feldolgozni, hogy Irénke elment, de hiányozni fog a társasága.

Éppen az újdonsült barátomnak kerestem karácsonyi ajándékot, amikor elhaladtam egy kisállat-kereskedés mellett. A bolt kirakatában, egy kartondobozban egy macska ült. Egyszerű vörös színe volt és zöld szemei. Megvehetném a Jack ajándékára szánt pénzből. Viszont Jack egy igaz barát. Mistet nem pótolhatja egy másik macska. Akármilyen nehéz megválni Misttől, nem hagyhatom karácsonyi ajándék nélkül a barátom. Abbahagytam a kirakatbeli macska nézegetését, és bementem a kisállat-kereskedéssel szomszédos zeneboltba. Ha minden igaz, itt kapható Jack kedvenc együttesének, az Asking Alexandriának, a The Black című albuma. Egy kisebb vagyon, de megéri. Belehallgattam az albumon lévő zenékbe, és tényleg nem rosszak.

Mi 23-án karácsonyoztunk együtt, mert 24-ére mindkettőnk haza szeretne menni. Az ajándékbontásban nem volt semmi különös. Persze mindketten örültünk az ajándékunknak, meg is köszöntük egymásnak, de semmi különös nem történt. Ajándékbontás után elindultunk a szomszéd utcában lévő karácsonyi vásárba forralt borozni. A Mist halálakor esett hó egész szépen megmaradt, így igazi karácsonyi hangulatban sétáltunk. A vásárt aranyszínű, meleg fénnyel világító égősorok tették hangulatossá. Mi vettünk egy-egy pohár forralt bort a legközelebbi árusnál, és leültünk egy közeli padra.

– Boldog karácsonyt Nimród! – emelte fel a poharát Jack.

– Boldog karácsonyt Jack! – mondtam, és koccintottunk egyet a papírpoharakkal.

Valahogy minden olyan békés és karácsonyi volt. Nem érzem magam senkinek, sőt… Egész jól érzem magam. Csak most gondoltam bele, hogy lehet megkaptam életem talán legfontosabb karácsonyi ajándékát. Egy barátot. Lehet, hogy a sors azért vette el Mistet, hogy valóra váljon egy kívánságom. Így már nem látom olyan értelmetlennek Mist halálát. Úgy érzem, hogy a macskám adta nekem Jacket, mint utolsó karácsonyi ajándékot. Talán ez az a ritkán megtapasztalható karácsonyi csoda, amit az emberek csak a mesékből ismernek, mindaddig, amíg az élet meg nem adja nekik azt a lehetőséget, hogy személyesen megtapasztalhassák azt.

Vágó Réka 7.e

Karácsonyi köszöntő

Itt a karácsony újra meg újra,
évente beköszönt csodás szava.
Mindenki örül és ünnepel,
amíg az étel nem fogy el.

Ez az ünnep a szeretetről is szól,
nemcsak az ajándékozásról.
Szeresd hát szüleidet,
kik megvédik az életedet.

Örömmel jelentem ki, hogy
az étel nálunk el nem fogy.
Mindig fog maradni,
amíg bírunk még szaladni.

De ajándékosztásról is van szó,
benne van minden, ami jó.
Feldíszítettük már a fát régen,
látszanak már a csillagok az égen.

Karácsony, köszöntelek én téged,
kívánom, hogy ne legyen sose véged.
Nincs már iskola, itt van már a szünet,
és kívánok kellemes ünnepeket!

Balogh Károly Márton 8.e