Get Adobe Flash player

Vajon mit táncoljunk a szalagtűzőn? Kit válasszunk tánctanárnak? Milyen ruhát vegyek fel a bálra? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázta egymást és osztályfőnökeit a négy végzős osztály már hónapokkal azelőtt, hogy az ünnepség szervezése kezdetét vette volna.







Azt persze egyikünk sem sejtette, hogy a felkészülés ilyen hosszú és fárasztó lesz, valamint ennyi szervezkedéssel fog járni. Ennek ellenére úgy gondolom, mindenki nevében mondhatom, hogy eddigi iskolai életünk legizgalmasabb hónapjait tudjuk magunk mögött. Rengeteget nevettünk és sok időt töltöttünk együtt, ami az osztályközösségek kialakulására nagyon pozitív hatással volt. A táncpróbák közepette ki-ki tanúbizonyságot tett nemcsak tánctudásáról, hanem kitartásáról, vagy éppen türelméről is.


A jeles napot végül október 5-ére tűzték ki. Mi már az azt megelőző héten tűkön ültünk és izgatottan számoltuk a napokat. Féltünk, mi lesz, ha elrontjuk a táncot vagy hasra esünk a magas sarkú cipőben, amikor hozzátartozóink és tanáraink figyelő szeme előtt bevonulunk.
Az a bizonyos nap már csak a készülődésről szólt: öltözködéssel, fodrászkodással, sminkeléssel, a rokonok és barátok fogadásával telt a délelőtt. Amikor megérkeztünk a helyszínre, rácsodálkoztunk egymásra. A lányok úgy festettek, mint akik most léptek ki egy festményből és a fiúk hozzájuk hasonlóan rendkívül elegánsak és sármosak voltak.


Pontban fél 3-kor felcsendült a bevonuló zene, és mi tudtuk, hogy már nincs visszaút, elkezdődött. A Himnusz, a végzősöket búcsúztató beszéd és egy megrendítő búcsúzó szavalat elhangzása után következett a szalagok feltűzése. Büszkén léptünk közelebb kezet fogni osztályfőnökünkkel, aki feltűzte nekünk a kis szalagot, melyről megfogadtuk, hogy mostantól a szívünk fölött hordjuk, már csak azért is, mert a mondás úgy tartja, ha a végzős nem hordja, akkor szerencsétlenséget hoz az érettségin. Természetesen ennél sokkal többet jelent, örömmel viseljük, mert eddigi életünk legszebb éveire emlékeztet bennünket. Majd virágot adtunk az iskola vezetőinek és jutalomkönyvben részesültek a jól tanuló és közösségi munkát végző diákok. Egy biztató búcsúztatóvers és a végzősök búcsúbeszéde zárta az ünnepség első felét.



Amíg mi a szalagavató tánchoz öltözködtünk, a közönséget különböző zenés és táncos műsorszámok, valamint iskolánk „dalos pacsirtái” szórakoztatták. Bár az öltözködéssel hamarabb elkészültünk, mint ahogy a műsor véget ért, mégsem hallottunk vagy láttunk belőle semmit, annyira lázban égtünk az izgalomtól. Az első és egyben utolsó táncunk ebben az iskolában, ez járt mindenki fejében a „színpadra lépés” előtti pillanatokban. Az idegesség, szorongás és sugárzó öröm érzései mellett helyet kapott szívünkben a szomorúság is, hiszen úgy megszerettük a táncolást, hogy azt kívántuk, bárcsak még folytatódnának a próbák és ne lenne már vége.


Eljött az idő, színpadra kellett lépni. A táncokat a hagyományos és elegáns bécsi keringő nyitotta meg, a 12.e osztály előadásában. Őket a 13.c-sek követték, akik jive-ot táncolva pörgették fel a hozzátartozókat, igazi buli hangulatot teremtve Elvis zenéjével. A közönség mindkét osztályt vastapssal jutalmazta, s nem volt ez másképp a következő, 5 órakor kezdődő ünnepségen sem. Ott az első rész hasonlóképpen zajlott, mint a korábbi tűzésen, a köztes műsorszámok is megegyeztek. A különbség csak az volt, hogy ezúttal a 12.a és 12.b osztályoknak tűzték fel a szalagot, s ők mutathatták be tánctudásukat. A 12.a bajor sörtáncot, a 12.b pedig charlestont adott elő , nem kis sikert aratva.


Ragyogó arccal, elégedetten hagytuk el a táncteret és köszöntük meg felkészítő tanárainknak a sok-sok befektetett munkát, türelmet és kitartást, mellyel hozzásegítettek minket ahhoz, hogy életünk egyik meghatározó napja ilyen csodálatos legyen.
Elérkezett az este, a várva-várt bál, a nap fénypontja, ahol életünkben először bálkirályoknak és bálkirálynőknek érezhettük magunkat, kiengedhettük a gőzt, felszabadulva rophattuk a táncot a legbulisabb zenékre, és nagyokat beszélgethettünk. Eleinte tartottunk attól, hogy vajon milyen lesz az uszodában bálozni, de a kétségek azonnal eloszlottak, amint beléptünk az ajtón és megpillantottuk egymást. Rájöttünk, nem az számít, hogy hol vagy, hanem az, hogy kikkel töltöd az idődet. Az uszoda egyébként kiválóan vizsgázott, az egész előcsarnokot birtokba vettük éneklés és tánc céljából, sőt a több mint százfős „vonat” még az emeleten is végighaladt.


Egészen hajnali 3 óráig zsúfolásig tele volt a táncparkett, a lányok a cipőiket lerúgva ropták. Sőt, még a fiúkat is rá tudtuk venni egy kis rock’n’roll-ra. Kissé kimerülve, álmosan és fázva, de óriási élményekkel gazdagodva, nevetéstől fájó arccal, elégedetten zötykölődtünk taxival haza, vagy a bátrabbak szedték lábukat az embert próbáló hidegben. Egy dolog azonban közös volt bennünk, útközben mindannyiunk fejében csak egy gondolat járt: „Bárcsak minden hétvégén szalagtűzőnk lenne!”.

                                                                                                                      
                                                                                                                           Lebedi Réka 12.e